…hangosan olvassa az első kérdést, megdumáljuk, a másodikat, azt is, és anélkül, hogy megfeszülnék, sőt, még észre is csak alig veszem, beindul egy spontán BT, a barátnőm vezetésével…
Este. Troli. Hosszú volt a nap és fárasztó. Másra sem vágyom, mint határozottan bevágódni a szépen vetett (értsd: össze sem ágyaztam) fekhelyemre. De előtte még…
– Itt vagy a koliban? Nem? Akkor mikor érsz vissza? – kérdezi telefonon egy barátnőm a másodikról. – Benézhetnél…
Hát, jó, a nyolcadikon lakom, a második nyilván útba esik, legfeljebb 10 perccel később ölelem magamhoz Tigrilkét, 8 éves korom óta hű alvótársamat.
Este, még estébb. Koli. Nem voltam még ennyire hálás liftért, pedig nem kéne sokat trappolnom. Bekopogok, és nem szükséges tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam: arcomra úgy ült ki az egész napos hajtás, mint öreg néni a ház előtti kispadra tavasz közeledtével.
– Gyere beee! Már vártunk nagyon!
Nemcsak F. van odabent, hanem kolis gangünk egy másik kedves tagja is, bár úgy érzem, lehet itt bárki bármilyen jófej, én most épp nem vagyok valami talkative, mint amilyen általában mindig, és különben is csak benéztem… Na, jó. Én most megyek aludni. De mit mondjak, mikor olyan lelkesen vártak, és ráadásul tök régen beszéltünk?
Kifogáskeresésem kellős közepette valami ismerős szó üti meg a fülemet, fura kontextusban:
– Szia, MEKDSz! – köszön rám D., a második személy.
– Szia, D.! (…) Micsoda?! Várjál, most komolyan így köszöntél?
– A lehető legkomolyabban!
– De ez nálunk, a diákkörben egy időben bevett köszönés volt! De te nem is voltál nálunk még egyszer sem, honnan tudtad? Vagy ez most hogy jött?
– Hát, egyáltalán nem tudtam, de állandóan a MEKDSz-ről beszélsz, és ez jutott most rólad az eszembe.
Szögletes zárójelben megjegyzem, hogy D. tényleg nem jött még el a diákkörünkbe, de érdeklődő, és volt, hogy együtt olvastuk Dániel meg Hóseás könyvét, mert épp rámnyitott reggeli áhítat közben…
Egyszerűen annyira jólesett ez az „ez jutott most rólad az eszembe”, hogy automatikusan fölhagytam a kifogáskereséssel, és pusztán élveztem a folytatódó beszélgetést.
Éjjel. Még mindig a másodikon, még mindig nem „ágyban, párnák közt”, de mit számít, mikor tökjól elvagyunk? Majd alszunk öreg korunkra, mint a fentebb említett néni.
– Most olyan kedvem lenne Bibliát olvasni!
Tátott számat a bécsi kapu is megirigyelhetné. Ezt most tényleg attól a barátnőmtől hallom, akinek kvázi Coelho-könyvtára van? Habár végül is… miért ne olvashatnánk Bibliát, ha már egyszer „olyan kedve van”?
Táskámban itt a Márk (a téli tábor óta viszem magammal mindenüvé, legyen mutatóba), gyorsan elő, kinyit, a barátnőm hangosan olvassa az első kérdést, megdumáljuk, a másodikat, azt is, és anélkül, hogy megfeszülnék, sőt, még észre is csak alig veszem, beindul egy spontán BT, a barátnőm vezetésével…
Mi lett volna, ha találok kifogást, és idő előtt elhúzok aludni? Ha D. nem lelkesít a köszönésével (aminek a jótékony hatása miatt végül ottmaradtam)? Hála Istennek, hogy ültetett a barátnőm szívébe vágyat arra, hogy Bibliát olvassunk! És még jó, hogy akadt nálam egy újdonsült Márk 🙂 Szia, MEKDSz!
Bozótvágás squash-ütővel
So, what do you think ?