Postit!

Csalódottság a filmtörténetben – Woodyn nem csodálkozunk…

Van az az elbizonytalanodás, amikor beszélgetés közben bőszen bólogatsz, és nem győzöd a partneredet megerősíteni az együttérzésedről. És van az a fajta elbizonytalanodás, amikor – első nekifutásra – nem érted, miért csinál olyan nagy ügyet, avagy bolhából elefántot a másik, miért vannak kétségei, fenntartásai, amikor pedig – látszatra – annyira klappol minden. Első nekifutásra.Aztán élesben egész más a helyzet. Szalai Zsuzsival beszélgettem a szegedi eü-diákkörről.

A leendő gyógytornászlány először futtában megjegyezte, hogy egyrészt most diplomázás miatt lecsökkent a létszámuk, másrészt elbizonytalanodott a helyzetük, ehhez képest további társalgásunk során olyan hatalmas programhalmazt tárt elém, amekkorát fikuszban Apollós még tápoldatos vízzel sem tudna öntözni:

– Az elmúlt félévben végeztünk a márkos Biblia-tanulmányozással, az e félévi alkalmainkat pedig az ima témája köré szervezzük: minden találkozónkra készülök egy frontális tanítással, amit kérdésekkel tűzdelek meg, majd beszélgetünk, és nevet húzunk, akiért az adott héten imában közbenjárunk. Gyártottunk olyan cetliket is, melyekre feljegyeztük, mit szeretnénk ettől az évtől. Ezeket megnézzük majd decemberben és év végén is, hogy hálát adhassunk, mert fontos, hogy néha megálljunk és gondolkodjunk.

– Wow…

– És egyébként nagyon örülök, hogy a diákkör kapcsolati szinten erősödött, és a végén olyan jókat tudunk beszélgetni. Szeretnénk meglátogatni a Szent Imre Kollégium diákkörét, valamikor november közepe táján pedig filmklubot tartunk.

– Húúú, azért ez nem semmi… – jegyzem meg, miközben már a lábujjaimon számolom a projekteket. – El sem tudom képzelni, hogy akkor mindezek alapján miért látod bizonytalannak a helyzeteteket.

… és Leonarddal is megesik.

– Hát, egyrészt a vezetőváltás miatt – válaszol Zsuzsi. – Úgy érzem, a következő félévben már nem tudnám ezt jó szívvel csinálni, de egyelőre nem tudom, kinek adhatnám át, illetve ki venné át szívesen ezt a feladatot. Másrészt az is bizonytalansághoz vezet, hogy túlságosan leterhelve érzem magam, hiába próbálok kiadni a kezemből egy-két dolgot, a többiek nem igazán tudják vagy akarják elvállalni… De a diákkör Istené, és sorsa Isten kezében van. És hiszem, hogyha Isten tovább akarja vinni ezt a kis közösséget, akkor ki fogja jelölni az alkalmas időben az alkalmas személyt a vezetésre. És azt is hiszem, hogy ezzel együtt Isten meg fogja adni az ehhez szükséges feltételeket, dolgokat is.

Nehezen állapítható meg egyhangúlag egy diákkörről, hogy az most épp örömteli vagy ürömteli. Nem mondok újat, ha azt állítom: mindkettő (vagy egyik sem). A kérdés a következő: mivel tudok én hozzájárulni ahhoz, hogy ez inkább az örömteli felé tolódjon, ha skálán képzeljük el? Mi az én felelősségem abban, hogy a közösségben mindenki jó és teljes szívvel, teljes lényével legyen jelen? Ahogyan Jézus volt miköztünk egykoron.

Facebook kommentek

komment