Postit!

Kedves Isten!

Ma… „Az életet választottam, járatlant a járt útért.”
(Id. az Anti Fitness Club Lábnyom c. dalából.)

Nem igazán kedvelem magam.

Talán nem árt egy icipici kontextus azoknak, akik nem jártak mostanában ELTE Lágymányosi diákköri alkalmon (lehet, hogy ezután a sztori után pont nem lesz több kedvük hozzá, mindenesetre szégyelljék magukat). Illetve azoknak is, akik jártak, mert ők csak fel-felbukó gondolatokkal, pillanatképekkel (a valósággal pertuban maradva néha az este 8 utáni online diákkörön nagyritkán felbukkanó csöndre (nyilván mindenki annyira izgatott volt a mondanivalójától, hogy nem találta az unmute gombot) adott zsigeri reakcióként) találkoztak.

Egyesek szerint túl sok zárójelet használok.

Szóval már második féléve vagyok benne egy asszem önmegismerési folyamatban, nagyrészt 3 okból kifolyólag.

Egyrészt járvány, ebből egyenesen következik a bezártság, és a bátyám is leköltözött Bodrogra, valóra váltva régi álmát, hogy sportújságíróként dolgozzon. Egyszercsak magam maradtam, akivel absztrakt, ámde mégis szenvedélyes vitát lehet folytatni csak úgy. Diákkörön is van ilyen persze, de az ott általában betöltött moderátorszerep egy valamelyest behatárolt teret ad a személyességnek, amitől nem lesz sem rosszabb, sem kevésbé élvezetes, csak más.
Aztán van a Lengyelországból a Zoomra mentett IFES vezetőképző (fránya vírus), aminek van egy ilyen hangsúlya is (innen is köszönet Nyúl Sárának, aki rászedett, és én hagytam, hogy rászedjen), ami az erősségekre fókuszál, és ki hitte volna, hogy ez egy trigger lehet…

Főleg úgy, hogy nekiálltam némileg kifele kalapálni az alkatomból fakadó egyik gyenge pontomon, amit nem mondok meg, mert ok, hogy most kitárulkozom, de jó lenne titokzatosnak is maradni, lényeg, hogy épp ilyetén törekvésemben próbáltam magam feltüzelni egy Jordan Peterson videóval, mint egy cserépkályhát egy közepesen hideg télben, és megütötte a fülem egy mondat.

Szóval aszongya a professzor úr, hogy úgy kell a napunk osztani, mint egy számunkra fontos emberét, akinek a sikeréért, haladásáért (a szó nemesebb és földhözragadtabb értelmében is) őszintén szurkolunk, és sok ember ezt mulasztja el, és szabotálja magát a fejlődésben. Meg hogy ez pont azért van, mert az emberek nem kedvelik magukat.

És én ebben eléggé magamra ismertem. Egyből bevillant, hogy hány egyébként hasznos készségem éretlenebb megnyilvánulását láttam már-már rákfenének. Hogy hányszor találtam magam tétlenség, vélt tehetetlenség és az érte járó lelkes önmarcangolás-szerkesztette ördögi körben. Hogy hányszor mentem önnön szégyenem elé ismerősen maró öniróniával, megelőzve az elkerülhetetlen megszégyenítést, egyben megelőlegezve mindenki más megvetését és rosszindulatát. Pszichológus azt mondaná, hogy a saját önértékelési mellétrafálásom(?) vetítettem ki rájuk(ha megkérdeznénk, de olyanra csak másoknak van szüksége, nem?).

És igaza is lenne.

Megfogadva a Roxette tanácsát, a szívemre hallgattam, és arra jutiottam, hogy egy rossz, alapvetően ítéletet érdemlő ember vagyok. Persze Istennek vannak ajándékai, meg Jézus meghalt értem, tudom, tényleg, és egyet is értek vele, benne vana Bibliában, de ha megmérem a magamban az igazságaimat ez csak egy máz. Alatta meg ott terpeszkedik egy bíró egy okmánnyal, ami kimondja, hogy én márpedig büntetést érdemlek.

És ha Isten valamiért nem büntet, szíve joga, de valakinek el kell végeznie a piszkos munkát, nem?

Ez a létező egyik legkontraproduktívabb lázadás, ami mezei megváltottban megfoganhat. Annyi mindenből adtam Istennek, az időmből, néha a pénzemből is (jó, gyakorlatzilag anyám pénzéből, de én tettem a perselybe), oltárra került egyik-másik barátságom, bimbózó románcok… Úgy gondoltam, hogy kéri őket tőlem, és én engedelmeskedtem. Büszke is voltam magamra nagyon utána. De üres kézzel nem maradhattam, és ha már Igazságot nem tulajdoníthatok magamnak, a szennyem legyen már az enyém. Én leszek a bíró az életem fölött, nehogy már csak úgy felszegezze valaki a vádiratom valami gerendákra! Nihil. De az én nihilem.

Az én nihilem.

Szóval kedves Isten, ma az életet választottam. Járatlant a járt útért. Neked úgyis zsánered vízen átvinni embereket és közben velük lenni, hát vigyél engem is valami folyóhoz!

És ha átértünk rajta, hadd mossa el a lidérceket, mint a Bruinen, mikor Arwen Frodóval menekült előlük. Meg engem is, hogy úszhassak benne, mint Ezékiel, vigyenek, sodorjanak, nyíljanak meg a mélység forrásai, és borítsa el az ár a makacsul szem előtt tartott bűneim, hátha így végre leesik, hogy azokat Te a tengerbe vetetted. Vízen járgva vagy evickélve, de élő vízre szomjazom! Jöjjön a víz, jöjjön az ár, ütközzön meg a magam vezette törvényszék homokján lévő erődítménynek hitt tákolmánnyal, mert ha Te, az egyedül igaz bíró rámruháztad, belém oltottad Krisztus igazságát, nincs valós jogalapom ágállni ellene.

Nem tulajdoníthatok magamnak mást Rajta kívül, és ha már az Áldott Orvos a barátom, testvérem, igazságom, ékszerem, koronám (to soon?), talán joggal remélhetek gyógyulást. Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, és az Úr közel. (Szinte látom minden baptista zsigeri válaszát erre). Mert mi ketten/négyen elválaszthatatlanok vagyunk. Hál’istennek nem én kötöttem azokat a csomókat. És most már Nagy Sándort sem akarok játszani. 

A bizonyságtételek célja a bátorítás, és legyen bárhogy is, az én szándékom is ez volt. Tényleg.

Mike Ábel

(Egyébként tök ritkán hallgatok AFC-t. De ez a számuk konkrétan úgy szól, mint a kicsit bulizósabb Hillsong-számok úgy az évtizedfordulón)

(Még egy adalék, de tényleg az utolsó: a „Válassz: akasztófa, hóhérbárd / vagy influenza elleni oltás” sorok nagyon, nagyon rosszul öregedtek…)

Facebook kommentek

komment