Postit!

A 2020-as őszi félév sok szempontból különleges volt a győri mekdsz számára. Ez alatt nem csak olyan dolgokra gondolok, ami nyilvánvaló (folyamatos kérdés volt, hogy mikor zárják be ismét az egyetemet a vírus miatt). Az egyetemünk ragaszkodott a személyes jelenléthez, ameddig csak lehetett. A mekdsz-ünk pedig működött tovább, mintha mi sem történt volna. Viszont az események olyan irányt vettek, amire senki sem számított.

Minden a nyári csendeshétvégén kezdődött…, ott volt lehetőségem a konyhán dolgozni és sokakra sütni-főzni. 

Ennek egyfajta folytatásának is tekinthető, hogy ha összefutottam egy mekdsz-essel, akkor – ha volt nálam extra mennyiségű étel – akkor meghívtam. Jellemzően volt, mert nem szeretek sok kis adagot főzni, a nagy adagból pedig megkínálok másokat. 

Az első néhány együtt falatozásból kelt életre az ötlet: miért ne szervezhetnénk magunknak ilyen közösen kajálós alkalmakat, amiken nem csak az vesz részt, aki éppen szembejött, hanem legyen tudatos és tervszerű. Már az első alkalmak sem voltak érdeklődéstől mentesek. Az eredeti terv az volt, hogy mindenki hoz valamit és svédasztalos közösségünk lesz, de nem így alakult. Sőt, az eredeti terv az volt, hogy ez egy belsős alkalom lesz, de ha már ott vagyunk, miért ne lehetne meghívni szobatársat, vagy valakit, akivel összehaverkodtam edzésen? Így szépen lassan összeállt egy nyitott csapat, jellemzően 6-8 főből, akikkel együtt ettünk. Volt, aki szőlőt hozott (saját termesztésűt). Volt, aki sütit készített otthon, sokan együtt főztünk, de nem mindenki tudott ilyen formán beszállni a közös ételkészítésbe. Később ők egy jelképes összeggel járultak hozzá az alapanyagok költégterheinek csökkentéséhez.

Egy idő után kezdett hideg lenni, ahogy az őszi napok egyre inkább előkészítették a tél megérkeztét. Egyre inkább kezdtük látni azt, hogy bár jó a friss levegőn enni, mégis sok hátránnyal járhat: hideg, sokszor vizes padok. Ám megoldás nem igazán látszott a helyzetre, hiszen este tudtunk csak együtt enni, az egyetem akkor már zárva volt. Az egyetem környéki kocsmák több okból sem jöhettek szóba. Próbáltunk elkérni konferenciatermet is, de nem adták oda. Úgy tűnt, hogy lassan abba kell hagynunk a közösségépítésnek ezt a fajtáját, de mindenesetre imádkoztunk, hogy Isten segítsen megoldani ezt a helyzetet, hiszen a mi lehetőségeink elfogytak. 

Egyik pillanatról a másikra besétált az egyik 1RE alkalomra egy srác, aki már régóta keresett egy keresztény közösséget. Építészmérnök hallgató volt, nekik pedig van egy műteremházuk, sok hellyel, éjjel-nappali nyitvatartással.  Ezt a helyet ő ki tudta nekünk nyitni, így megoldódott, hogy egy sok szempontból komfortos helyen fogyasszuk el a rendszeres mekdsz utáni vacsoránkat. Egészen az utolsó hétfőig, amíg személyesen találkozhattunk, ennek az építészmérnök hallgató srácnak köszönhetően itt tudtunk enni. 

A kezdeményezésünk egyre népszerűbb lett, többször jöttek olyan emberek is, akik akkor még azt sem tudták igazán, hogy mi az a mekdsz. Volt, aki már ott eljött egy alkalomra, megnézni, hogy kik is vagyunk. Volt, aki már csak az online alkalmakra csatlakozott be, de tudtommal minden ember, aki valaha volt ezen a kajáláson, később többször részt vett a hagyományos alkalmainkon.

Ehhez nagyon hasonló történet, hogy nem volt hangszerünk, amivel dicsőíthettünk volna, illetve nem volt olyan ember sem, aki ezt vállalta volna, ha lenne. Ez a félév ebben isváltozást hozott. Elkezdte a tanulmányait és azonnal csatlakozott is a mekdsz-hez egy lány, aki zenetanárnak tanul (zongoratanár). Meg is bíztuk a feladattal, hogy majd vezesse a még nem létező éneklést, meg kísérje hangszeren (ami szintén nem állt rendelkezésünkre). Márpedig a zongora az pont nem egy olyan dolog, amit könnyen be lehet szerezni, mobilis. Viszont az után, hogy láttunk, hogy Isten hogyan rendelt ki nekünk egy helyiséget, ahol ehetünk, ismételten hozzá fordultunk segítségért.

Imaközösségeinkben az első alkalomtól kezdve vezettük rendszerezve a hálaokokat és az imakéréseket. Ezt a virtuális térben sem hagytuk abba, sokan írták (mindig más embert kértünk meg ennek vezetésére), mindenki a saját személyiségét is belevitte a stílusba. Ez megmutatkozott a betűtípusban, betű- és háttérszínben (volt, hogy mindenki választhatott egy színt, amivel az ő neve volt leírva), illetve sokszor a stílusban is (pl. a 20. alkalommal az lett a „címe” a lapnak, hogy √400). Ezekben – néha kihagyásokkal – szerepelt ez a hangszer is. Majd egyszer az egyik lány jelezte, hogy tud nekünk zongorát biztosítani. Még nem jutottunk el oda, hogy ténylegesen dicsőítsünk vele, de már a hálaadás oszlopban érdemes keresni a győri mekdsz zongoráját.

Ám a történet itt még messze nem ér véget.

Az elsőhullám esetében már megtapasztaltuk, hogy melyik felületnek milyen előnyei, hátrányai vannak. A másodiknál már rutinosan a Google Meet volt az alap. De egy barátommal történő beszélgetés során felmerült az ötlet, hogy miért is ne lehetne egy közös mekdsz alkalmat tartani, miért ne ismerhetnénk meg egy másik diákkört? Mármint nem úgy, ahogyan egy mekdsz-táborban történik, hogy másik diákkörből embereket, hanem egyben az egészet. Megláttuk a jót ebben a kellemetlen helyzetben: eltűntek a földrajzi akadályok! 

Egymást követték a virtuális találkozók. Ha jól számoltunk, akkor idén 6 (!) diákkört ismertünk meg, volt, akikkel kétszer is találkoztunk (visszahívtak bennünket). Az első közös diákkörökhöz még nem, de a későbbiekhez már csináltunk formális meghívót. Ha már lúd, legyen kövér, adjuk meg a módját! Sokat fejlődött a digitális kultúránk is. Rendszeresen használjuk a facebook oldalunkat, minden egyes alkalmat külön hirdetünk, mindegyikhez készül egy mém és egy rövid leírás, hogy mire lehet számítani. 

Terveink szerint mindezt szeretnénk megőrizni.

A közös vacsorák, ahol már a végén nagyjából háromszor annyi ember volt, mint az elsőkön. Az új diákkörök megismerése – bár kissé lassabban, hiszen több szervezést igényel, ha személyesen akarunk találkozni. Szeretnénk végre dicsőíteni, hogy ilyen módon is hálát adhassunk azért, hogy egy hangszerrel is megtehetjük ezt. Alkalmaink hiredését már nem csak egy-egy poszterrel oldanánk meg, ami mellett mindenki elmegy, sőt nem is csak az egyetem elé készített aszfaltkréta reklámmal (ami meglepően hatásos volt), hanem kellő tapasztalatot szerezve immáron a virtuális valóságban is szeretnénk jelen lenni. 

A pandémia lazulásakor ismét intezíven előtört bennünk a vágy, hogy személyesen találkozzunk egymással, így elmentünk egy közös kirándulásra. Felmerült az az ötletünk is, hogy ez ismételten egy olyan formája a közös kikapcsolódásnak, amit szeretünk csinálni, illetve ami talán egy újabb réteg emberhez szólhat, remélhetőleg legalább akkora sikerrel, mint a közös étkezések, illetve az azt megelőző közös sütés-főzés. Azt hiszem, hogy visszatekintve rengeteg dologért lehetünk hálásak, hiszen olyan lehetőségek nyíltak meg előttünk, amikre addig nem sok esély volt. Sokkal inkább megtanultuk értékelni a személyes találkozások örömét, hogy egy öleléssel, vagy akár csak egy kézfogással köszönthetjük egymást. 

Soli Deo Gloria!

Blaskó Krisztián Gábor

Facebook kommentek

komment