Postit!

Az alázat, ha lehet ilyet mondani, az egyik legproblematikusabb erény. Könnyen keverünk bele egészségtelen viszonyulási módokat magunk és Isten felé, és számos fontos aspektusáról megfeledkezünk. Milyen csapdákat hordozhat magában, ha félreértjük, és miről feledkezünk el vele kapcsolatban?

Mit jelent az alázat?

Az alázat az az erény, amely az embert a megfelelő léptéken helyezi el Isten és az élet viszonylatában. Az egészséges alázat segít érzékelnünk, hogy milyen kicsik vagyunk Istenhez vagy az élet egészéhez mérve, és segít picit rálátnunk a nagy képre. Az ember egója, beszűkültsége nehézzé teszi ezt, mert sokkal könnyebb mindent magunkra vonatkoztatni, és befalazni magunkat, hogy ne kelljen kicsinek érezni magunkat, mintsem átérezni, hogy nem körülöttünk forog a világ, és az érzelmeinken, problémáinkon túl egy sokkal tágasabb realitás vesz körbe minket.

Az alázatra való törekvés ilyen szempontból segít nekünk reálisabban látni magunkat, kiszakadni a buborékunkból, és kapcsolódni Istenhez és másokhoz. Ehhez sokszor szükség van rá, hogy ellentartsunk az egónknak, hogy időnként visszarángassuk magunkat a földre, miután beleszorultunk valamelyik sérülésünkbe, kompenzációs mechanizmusunkba. Ezzel együtt az alázatra való törekvés könnyen félremehet, és átmehet egyfajta egészségtelen önostorozásba.

Hol tud félremenni az alázat?

Az alázat kulcskérdése, hogy bár nyilvánvaló, hogy korlátolt, tökéletlen kis főemlősök vagyunk, nagyon nem mindegy, hogy mit gondolunk erről a tényről és magunkról úgy általában. Ugyanis az, hogy kicsik vagyunk és tökéletlenek, nem jelenti azt, hogy ezzel bármi baj lenne. Nyilván fontos felelősséget vállani a hibáinkért, és igyekezni jobban bánni magunkkal és másokkal, de ettől még az alaphelyzet, hogy nem vagyunk tökéletesek, nem fog változni.  „Bűnös” voltunkat nem magunknak köszönhetjük, így jöttünk le a gyártósorról: nem a magunk hibája miatt vagyunk tökéletlenek.

Mégis nagyon sokunknak problémája, hogy mivel nem tartjuk elég jónak és szeretetre méltónak magunkat, ez a félelem egy túlzó kritikussághoz vezet. Egyfajta érzéketlenséghez, önbántáshoz, amikor a saját hibáinkról van szó. Természetesen sok esetben az a gond, hogy nem látjuk be a hibáinkat, és nem vállalunk érte felelősséget, de én itt most a túlzott önkritikusságról és az önbecsülés, illetve önszeretet hiányáról beszélek.

Mert ha nem fogadjuk el magunkat, az alázat gyakorlásából könnyen önbántás lesz. Próbáljuk addig nyuvasztani a „rossz” részeinket, amíg elég „jók” nem leszünk. Ami nemcsak fájdalmas és szorongáskeltő, hanem teljesen hatástalan is. Nem visz minket előre, csak ismételgetünk egy egészségtelen mintázatot, és bemagyarázzuk magunknak, hogy alázatosak vagyunk. Hát nem vagyunk azok. Pont, hogy be vagyunk szűkülve. Pont, hogy nem látjuk a nagy képet.

Hogyan lehet egészségesen hozzáállni az alázathoz?

Szerintem a beszűkültség és az egó ellenszere nem az önbántás, hanem a nyitottság. Ha az alázat annak a felismeréséből fakad, hogy korlátoltak vagyunk, akkor pont a nyitottság az, ami előre tud minket lendíteni. A nyitottság lényege pedig az, hogy képesek legyünk magunknak megengedni egészen új érzéseket és gondolatokat, és újraértelmezni az eddigieket. 

Mindez nagyon ijesztő, mert ilyenkor úgy érezzük, elveszítjük a lábunk alól a talajt. De enélkül a bizonytalanság nélkül nincsen igazi fejlődés. A nagyobb képpel, a realitás egónk által kitakart részével kapcsolatba kerülni rengeteg bizonytalanságot szül. Azt se tudjuk, hol áll a fejünk. Hogyan lehettünk eddig ilyen vakok? Milyen hatással van mindez életünk egy csomó más részére? Az énképünkre? Egy valódi felismerés kis túlzással mindent megváltoztat, átír. Az előrelépéshez időnként kicsit meg kell halni. Aki elveszíti életét, megmenti azt; Jézus szavai az énképünk halálára is érvényesek.

És a rossz hír az, hogy mindig van hova tovább: mindig jönnek új felismerések, megértések, és ezek jó része… Nos, hát nem lesz kellemes. De nagyon felszabadító lesz látni, mi van. És így tudunk idővel egyre jobban kapcsolódni a többhöz, a nagyobbhoz, Istenhez. Ez a bizonytalanságok, fájdalmak, megsemmisülések kövezte út vezet minket a valósággal való nagyobb sávszélességű kapcsolódáshoz. A valódi alázathoz.

Az alázat és a nyitottság szerintem ikertestvérek. Ha valóban nyitott vagy, egy idő után észreveszed, hogy nem körülötted forog a világ. És talán Annak a jelenlétét is egyre jobban érzed, aki körül tényleg forog. De ehhez nem önbántással lehet eljutni, hanem nyitottsággal. És minél többet érzékelsz a nálad nagyobból, az alázat annál inkább egy tapasztalatokon, megértésen alapuló dolog lesz, nem pedig valami, amit „gyakorolni” kell. 

Facebook kommentek

komment