Ó, Uram! Segíts most írni valamit. Őrizd meg ajkam a vizsga szótól, add, hogy gondolatban se közelítsem a tanulás fogalmát, engedd, hogy elfeledjem a csokit, kekszet, pelyhet, chipset, melyet pihenésképp ettem meg. Adj Uram olyat, ami valamivel dicsőbb.
Egyszer megbeszéltem Istennel, hogy kimegyek Belgiumba úgy öt hónap erejéig. Noha a vírus körülményeit akkor még nem tisztáztuk, kijöttem. Ennek következtében most tagadhatatlanul itt vagyok. Tulajdonképpen ezáltal meglehetősen csökkent az esélye annak, hogy látogathassam kis diákkörünket. De Istennek ugyebár semmi sem lehetetlen. Tudva tudván, hogy távollétem mély sebeket ejtene diákkörünkön, úgy rendezte, hogy új helyszínt ad nekünk, egy olyat, ami Belgiumból sincs messze. A Zoom terét, amihez nem kell kulcsot kérni a portás bácsitól. (Nem mintha Debrecenben kulcsos helyen gyűlnénk össze. Ezt együttérzésből írtam, azoknak, akik esetleg kulcsos helyen gyűlnek össze.)
Hogyan élte meg Debrecen leghatalmasabb diákköre a karantén bizonytalan időszakát? Szuperül! Keddenként ’találkoztunk’. Imádkoztunk, énekeltünk (avagy biztonsági okokból lehalkított mikrofonnal szobánk sötét magányában mélyen belül az Urat dicsőítve tátogtunk), játszottunk, Bibliát olvastunk, bogoztunk, beszélgettünk. Néha öten, néha többen. Olykor-olykor bekapcsolódtunk egy távoli (eddig számunkra elérhetetlennek tűnő) diákkör életébe. Olyankor mindig meglepődtem, hogy wow, te is ebbe a diákkörbe jársz? Számomra a MEKDSZ mint nagy csodálatos különleges embermassza létezik, meg mi, a debreceniek. De ki gondolta volna, hogy Pesten több diákkör is van, nem mindenki egybe jár!? Kitágult a világ a bezárt falak között. Isten gazdagon megáldotta ezt az időszakot is. (Az áldás természetesen abban értelmezendő, hogy én is részt vehettem az alkalmakon. Upsz. Csak viccelek.)
Isten igazából olyan különleges. Furcsa helyzetekből, még furcsábbakat tud kihozni, amik közben nem érted mi történik, végül mégis úgy tekintesz vissza, hogy „azta, Uram, pont erre volt szükségem”. Egy kis megszorongatás, pofonok innen onnan, még némi súly a válladra, és egyre könnyebbnek érzed magad. Node, hisz ez logikátlan. Balga ember, neked talán. De Isten szemében minél terhesebb, annál jobban kiált mennyei Atyja után. Remélem, felkiált a Föld utánad Uram. Úgy hiszem a diákkörrel eképp cselekedtünk.
Tudom. Tudom. Szándékomban állt messziről elkerülni a tanulást, mint olyat. De nem hallgathatom el, mennyi mindent tanított Isten ez időszak alatt. Ez talán kissé személyesebb lesz. Amikor kijöttem ide, magam mögött hagytam egy szociális héjat. Mint a hagyma, úgy vesztettem el további rétegeim. Ahogy beköszöntött a vírus, egyre kisebb körökben mozogtam. Mígnem ’csak’ Isten maradt. (Kis túlzással, de így lesz csak epikus.) Megtanította, hogy kevésre van szükségem, valójában csak egyre. Megtanított imádkozni. De nem csak úgy ám, hogy add Uram, hogy hétfőre férjnél legyek. Nem. Elhelyezte bennem a hála apró magjait, amik hatalmasra nőnek az emberben, ha hagyja. Megtanított kérni, másokért. Csendben lenni. Az ima kötelességből szükséggé lett. Első lélegzet reggel és végszó az éjszakában. Már nem bánom, hogy eljöttem. Nem bánom, hogy bezártak. Ha valamit bánok, csupán azt, hogy nem korábban bújtam el Istennel egy szobába.
Hálás lehetek és vagyok is. Mindenért. A diákkörért. A többi diákkörért. Úgy az egész MEKDSZ-ért.
Nem e világ lakosai vagyunk. Városunk egy másik országban van. Adja az Úr, hogy a demens népe ezennel ne feledje, merre nézzen, hova lépjen. Áldott hetet, jók legyetek.
Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, 4pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” Lk.10.
Körei Nóra
So, what do you think ?