Mindannyiunknak van egy haverja vagy barátnője, aki minden egyes vizsgaidőszakon úgy suhan át, mint a kapitalizmus szelleme az adventi vásárok forraltboros forgatagán. És ami még rosszabb, mintha élvezné is. A legtöbben viszont nem ebbe a kategóriába tartozunk, hanem küzdünk, mint malac a jégen. Meredten nézünk magunk elé, vagy kapunk egy jó kis sírógörcsöt vagy dührohamot, mert miért is ne, jó az. Mit tegyünk hát egyszerű földi halandóként, hogyan érdemes hozzáállni egy vizsgaidőszakhoz?

Kőkorszaki agy, modern agygörcsök

Bár mi emberek Isten képmására lettünk teremtve, az agyunk sok szempontból ugyanúgy van bekábelezve, mint szavannákon kóborló őseinké, akik egy szál hegyes bottal grasszáltak, remélve, hogy gazella jön szembe, nem pedig oroszlán. Ezért mielőtt kitérnénk a konkrét javaslatokra, nézzünk be kicsit a motorháztető alá, hogyan is vagyunk huzalozva!

A túlélés érdekében eleink két nagyon fontos dologra voltak ráhangolódva, a lehetséges nyereségekre, megszerezhető erőforrásokra (finom bogyó, medium rare gazellasteak), illetve a potenciális veszélyekre (ételmérgezés, oroszlán, PTSD-ben szenvedő vadbivaly). A megszerezhető jutalmak, erőforrások és a veszélyek mind létfontosságú szerepet játszottak a túlélésben. Ha hétfőn, kedden és szerdán sincs bogyó vagy husi, akkor előbb-utóbb éhenhal a nemrég felegyenesedett emberfi, és nem lesz következő generáció. Az oroszlánok és kardfogú unokatestvéreik pedig általánosságban beszélve szintén nem tesznek jót az ember várható élettartamának.

Mindennek köszönhetően mind az erőforrások megszerzésére, mind a veszélyek elkerülésére nagyon erőteljes motivációs struktúrák alakultak ki. És a kettő rendszer általában egymástól függetlenül működött, és működik ma is. Amikor őshiénák elől rohant a Homo oesembericus, ritkán érzett késztetést, hogy útközben leszedje a finom kék bogyókat. Amikor viszont nem volt veszély, nagyon is be tudott lelkesedni a lehetséges zsákmány vagy a barlang túlfelén lakó Ősgizike irányába.

A helyzet az, hogy a mai modern világban jóval kisebb veszélyforrások vannak, mint a szavannán még anno. Nem fenyeget az a veszély, mint százezer éve, hogy éhen halunk, vagy étlapra kerülünk. A gond viszont az, hogy a humán hardver nagyjából ugyanaz, a szoftverfrissítés pedig finoman szólva sem sikerült jól. Ezért képesek vagyunk a túlélésünk szempontjából elhanyagolható kockázattal rendelkező eseményekre is aránytalanul nagy félelemmel reagálni. Amikor Dr. habil. Magukitnemmtudnaksemmit PhD. kinyitja a terem ajtaját, az amigdalánk lelki szemei előtt vértől csöpögő kardfogak jelennek meg. Veszélyben érezzük magunkat, és ezzel nem vagyunk egyedül: szinte mindenki reszket, mint a nyárfalevél. De hogyan lehet ellentartani ennek az ösztönös reakciónak, és kevesebb kihullott hajszállal végigcsinálni egy vizsgaidőszakot?

Menekülsz vagy bogyót gyűjtögetsz?

A vizsgaidőszak, vagy egy vizsga evolúciós aggyal nézve lehet erőforrás és veszély is. Azaz mindkettő.

Megszerzendő erőforrás: egy sikeres vizsgával a saját terveidnek megfelelően előre léptél egyet. Ez is zsebben vagy, eggyel közelebb vagy a céljaidhoz. Ezen túl a melled is dagad, mint az ingatlanbuborék 2008-ban. A sikeres vizsgaidőszak után pedig havajdizsi, ahogy azt kell!

Veszélyforrás: megbukhatsz, így nemcsak tovább tarthat a vizsgaidőszak, hanem ismételheted ezt a kínszenvedést újra. Ha pedig bukod a tárgyat, lehet, csúszol, vagy akár el is búcsúzhatsz a képzéstől, és mehetsz a mekibe sajtbureszmenüt árulni kis kólával. Legalábbis így érzed, pedig még van egy rakat vizsgaalkalmad. De hát akkor is. Rettegj magyar, amíg élsz!

A lényeg, hogy mind ahogy sok dologra az életben, a vizsgákra is tekinthetsz veszélyként és lehetőségként is. És nagyon nem mindegy, hogy melyik „étkészlettel” fogsz neki a dolognak!

Ha veszélyforrásként tekintesz a vizsgákra, nehéz örömödet lelni a tanulásban (jó, abban alapból is nehéz, de így még inkább). Minden reggel úgy kelsz fel, mint egy életközépi válságban szenvedő multis középvezető, és a sikeres vizsgáknak sem tudsz feltétlenül örülni, mert ott van még a többi. A tanulás közben végig máshol akarsz lenni. Azon gondolkodsz, miért nem születtél makákónak, halogatsz, ha tudsz, és hagyod, hogy a félelmeid eluralkodjanak rajtad.

Ja, és hiába van már mögötted egy csomó sikeres vizsga, valamiért mégis úgy érzed, hogy bármikor lesújthat rád a végzet egy leesett vércukrú akadémikus prof vagy egy balszerencsésen kihúzott tétel formájában. A vizsgaidőszak végén pedig egy hétig takaróba csavarva, üres tekintettel bámulsz magad elé, halkan nyöszörögve.

Ha pedig lehetőségként tekintesz a vizsgákra, sokkal kisebb vérveszteséggel és több jókedvvel tudsz haladni hétről hétre. Egy-egy röpke pillanatra majdnem, hangsúlyozom, majdnem kedved is lesz tanulni. Ezen túl minden egyes vizsgaidőszakkal kicsit rutinosabb vagy, és kevesebbet feszülsz. Mert valamennyit nyilván fogsz. Még akkor is, ha bízol Istenben, meg már számos helyzetben húztál deus ex tételt, de akkor is. De alapvetően az lesz a megélésed, hogy haladsz előre az életben, rakod egymásra a téglákat. És az agyad szép lassan képes lesz meggyőzni magát, hogy bogyót szedsz, nem pedig oroszlán elől rohansz.

És mi a helyzet Istennel?

Istennek alapvetően számos fontosabb dolga is van, mint a mi kreditindexeink menedzselése, ennek ellenére ebben is hajlandó segíteni szembefordítható hüvelykujjal megáldott, a modern kor kihívásain szorongó teremtményeinek, ami kétségkívül nagyon rendes tőle.

Mindebben az a szuper, hogy nem kell mindent tökéletesen csinálnunk ahhoz, hogy meglegyen a meglennivaló, hanem sokszor segít átcsusszanni egy-egy nehezebb vizsgán. (Persze nem mindig, de ilyenkor sem arról van szó, hogy átestünk a gondviselés rostáján!). Tehát a nagy képet nézve ha mi megtesszünk, ami a dolgunk, a fentiek segítenek, hogy az elég legyen. Egy-egy ilyen szituációra pedig érdemes vissza-visszagondolni, mert bizony nagyon aranyhalmemóriánk tud lenni. Ugyanis mint az közismert, a gondviselés a sikeres vizsga és a következő vizsga között elillan. A hálával telt megkönnyebbülésről másnap reggel, a következő vizsgára való készülést megkezdve automatikusan resetelünk a kereszténység schrödingeri verziójára, azaz a következő vizsga utánig egyszerre van velünk Isten, illetve fordított hátat az Univerzumnak és a korrigált kreditindexünknek. Szóval nem árt kicsit visszagondolni a korábbi pozitív tapasztalatokra, és rászólni magunkra, hogy nyugodjunk má meg. A múltkor is meglett, nem?

Imáinkban pedig a metafizikai teljesítményfokozók biztosítása és a tételhúzás randomszám-generátorainak manipulálása mellett érdemes arra is kérni az égi ügyvezetőt, hogy tudjunk lehetőségként tekinteni egy-egy vizsgaidőszakra, ne pedig túlélendő rettenetként.

Facebook kommentek

komment