Postit!

Meg kell, hogy mondjam, remekbe szabott diákkörünk volt ma. A keresztyének/keresztények közötti egységről beszélgettünk (még ezen se tudunk kiegyezni, tök durva, nem?), ennek a megvalósulásáról, hiányáról, értékéről, zsinórmértékségéről („hogy minnyájan egyek legyenek”, ugyebár…), a magunk gyarlóságáról, az életről, meg még erről-arról. Az én szívem meg fogta magát, és jól összefacsarodott.

Mert hát a mi egységünk korántsem egyértelmű. Meghirdetett, kijelentett igazság, de a manifesztálása annyi buktatóba ütközik, mint Lionel Messi, mikor cselezni kezd. És ezek a buktatók gyakran sikerrel is járnak, de amikor nem… Generációk retinájába égnek, égtek azok a gólok (számomra sokszor fájdalmas emlékként, hiszen madridista vagyok).

Három ilyen pillanatot, „gólt” osztanék meg, amik az épp facsarodó szívembe hálát csempésztek, amikor az Egy Vér árán életre hívott Egy Test felsejlett előttem, és sejteni engedett valamit az ahogyan-Te-énbennem-s-én-Tebenned szent misztériumából.

400 ismeretlen ismerős

2023 elején Kovács Géza baptista lelkipásztor 97 évesen elhunyt. Emlékező-hálaadó gyászistentiszteletet rendeztek az emlékére, a munkájáért, amit a MEKDSz-közgyűléssel egy időpontra tettek, nagy dilemmát okozva ezzel a választottaknak (izé, vezetőségi tagnak választHATÓknak). Hosszas vacillálás után úgy döntöttem, kockáztatok pár napot a purgatóriumban, és a MEKDSz-közgyűlés helyett ezen az alkalmon veszek részt. Azt már meg nem mondom, a liturgia melyik pontján, de leesett, mit jelent a bizonyságtevők fellege, ami körülvesz minket. (De az biztos, hogy a Zsid. 12:1-ből szóló prédikációnak SEMMI köze nem volt hozzá). Olyannak képzeljük (én és Mike Sámuel), mintha egy olimpiai stadionban futnánk a mittudomén melyik versenyszámot, és aki a nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, leül a nézőtérre, és onnan buzdítja az épp versenyzőket. És ennek az arénának senki nem tudja a kapacitását, a nézőtér a túlnyúlik a horizonton, és előttünk járó hithősök száz-meg százezrei nyakukban babérkoszorúval skandálják, immár nem csak tükör által szerzett töredékes megértéssel, hogy Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten!

Kovács Géza baptista lelkész 94. Születésnapján (forrás: baptist.hu)

Valahol itt csendült fel az alkalmon az Együtt mind ott a mennyben és az egyetemes keresztyén Eklézsia, amely minden istentiszteleten, Úrvacsorán, imában, Jézus nevében adott pohár vízben ott lappang, homlokon csókolt.

A Cél megszentel

Tavaly ősszel kitaláltuk a diákkörrel, hogy a ZH-hét rohanásában teával, pogival meg néhány kérdéssel próbálunk pár perc menedék lenni minden diáknak, akinek szüksége van erre. Miután a standot felállítottuk, elmentem egy kis reggelit venni, ugyanis nem mértem fel, mennyivel túlbecsültük a szükséges pogácsamennyiséget.

Beszerzőutamról visszafelé tartva, mikor az akkor még félig-meddig megszeppent, de lelkes diákkört megláttam a sétány végén, hatalmába kerített egy már-már torokszorító nyugalom, egy gátlástalan, hömpölygő derű. Gyönyörködtem. A diákkörünk, a Mindenható hadserege egy szedett-vedett százada, ez a bő tucat félnótás Krisztusimitátor az Ő országa hódító hadjáratáért, az Ő hívásának szent huzatában egy Testté kovácsolódott össze. A Lélek, ami feltámasztotta Jézust a halálból, egybegyúrt. És nem sumákolt közben. Nem próbált hitbeli meg lelkiségbeli különbségeket a szőnyeg alá söpörni, de munkálta a szembenézést, jelen volt a vitákban, adott kegyelmet a gyarlóságra, és szeretetet, amivel mindent elfedezett.

De eggyé tett. És mindannyian Krisztus kistestvérei, a mennyei Atya gyermekei vagyunk, aki gyönyörködik bennünk. Feltehetően sokkal jobban, mint akkor én.

Csakazértis Eben-Háézer

Januárban egy ifin a lelki táplálék után egy asztalokból rötönzött pályán gegeball-ozni kezdtünk, hadd fogyjon a fölös energia. Jól bele is jöttünk, nehezen akaródzott abbahagyni, de szép lassan elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Aztán úgy fél tizenegy körül arra lettünk figyelmesek, hogy csak olyanok maradtunk, akik ilyen-olyan úton-módon 7-8 éve tartozunk az ifihez. És ahogy nekiálltunk felidézni az élményeket, rádöbbentünk, mennyi mindenen mentünk keresztül. A gyülekezet átment egy méretes krízisen, ami sokakat megrendített, sebeket osztottunk és gyűjtöttünk (az a híres-neves egység, ugyebár…), perspektívát és lelkesedést vesztettünk. Végignéztük, ahogy a vihar megtépázza és földre dönti azokat, akik előttünk jártak, akikre felnéztünk, akiktől épp az„istenneljárás” fortélyait próbáltunk ellesni. Jobb ötlet hiányában összezártunk, próbáltunk valahogy eleget tenni a ránk még látványosan nagy szerepeknek, jött egy Covid, ahol online, „száműzve” éltünk túl, és nagyon, nagyon elfáradtunk.

Közben szép lassan felcseperedtünk, leérettségiztünk, elkerültünk egyetemre, bekapcsolódgattunk a misszióba itt-ott (Téli Táborban idén 9-en voltunk az ifiből), és ahogy itt, az asztalok között törökülésben egyik bajtársam után a másikra vándorolt a tekintetem, próbáltam valahogy szavakat találni annak a hálának, hogy a minden kegyelem Istene, aki előbb szeretett, hogy mi viszontszerethessük, az elmúlt 8 év minden mozzanatát a javukra formálta. Nagy az ő kegyelme, hogy tenyerében van idő gyászolni és pihegni, hogy ő megsebez, de be is kötöz, hogy a megrepedt nádszálból furulyát, a füstölgő mécsesből meg véka alá rejthetetlen lámpást készít. És ha pár érdi srácból, egy megannyi helyről, felekezetből, karról és helységből összeverődött egyetemistából, végső soron pedig „A” megszámlálhatatlan sokaságból egy testet hozott létre, mi mindenre képes lehet még?

Szóval tartalmas egy diákköri alkalom volt. És fél kettőkor, a laptop előtt kókadva, amikor ezt pötyögöm, tovább visszhangzik bennem ez a kérdés:

Mi mindenre képes lehet még?

Írta: Mike Ábel

Facebook kommentek

komment