Postit!

Gyülekezetünk vezetőségének támogatásával az ifinkkel egy nagy szolgálatra szántuk el magunkat, hogy lecsiszoljuk és lefessük templomunk összes székét. Nagy öröm volt számomra, hogy miután meghirdettem a diákkörben a kétkezi szolgálati lehetőséget, az utolsó alkalomra Mátéval és Gabival közösen tudtunk becsatlakozni.

Délután folyamán arra az elhatározásra jutottunk az ifisekkel, hogy egy itallal enyhítenénk torkunk kaparását (melyet nem a koronavírus, hanem a székek lecsiszolt porának monumentális mennyisége okozott). Ahogy kimentünk, a bolt előtt két munkás szólított le minket, azzal hogy

 ,,Szevasztok srácok! Merre melóztok?” 

Válaszolva elmondtam, hogy református templomunk székeit csiszoljuk és festjük éppen. Ebből egy olyan beszélgetés vette kezdetét, melyre a nap kezdetén még nem számítottam. Az egyik férfi elmondta, hogy Ő habár most hajléktalan, mélyen hisz Istenben, az ő erejében. A másik férfi elmesélte, hogy Ő nem hisz Istenben, csak két kezének és két lábának az erejében hisz. Megrendítően húsbavágóan folyatódott, ahol ez a férfi empatikus tükrözés és feltáró kérdések után elmesélte, hogy korábban hitt Istenben, de az élet terhe és lányának születése (aki bénán született) annyira megtörte és mélyre vitte, hogy arra jutott, hogy ha Isten létezne, akkor biztosan nem adott volna neki ekkora terhet.

Beszélgettünk Isten hatalmáról, szabadító erejéről, megengedő akaratáról, és arról is, hogy Isten soha sem enged nagyobb terhet az embernek, mint amit még el tudna hordozni. A hajléktalan úr hallgatva a beszélgetésünket egy ponton megszólalt, hogy fogjuk meg egymás kezét és imádkozzunk ezért a családért és a lány gyógyulásáért. Pesterzsébeti Sétáló utca közepén tömjén füstként szállt a mennybe a hajléktalan férfi imádsága:

 
„Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene gyógyítsd meg ezt a lányt és adj megnyugvást és hitet a szüleinek, Ámen!”

Ezt követően megjelent egy cigány srác (Sanyi, aki ismerte ezt a két embert) és megtudva beszélgetésünk tárgyát mondta, hogy ő nyitott Istenre, szívesen hallana Róla. Mivel már 1 órája eljöttünk a munkától így meghívtuk egy gyülekezeti ifiórára és egy istentiszteletre, majd visszamentünk a gyülekezetünkbe.

Nem gondoltam volna, hogy Isten még további meglepetéseket tartogat erre a napra.

Este 9-kor, amikor befejeztük a munkát, elhatároztuk, hogy hárman az ifiből kiülünk még kicsit beszélgetni a Sétáló utcába. Ahogy sétáltunk, felbukkant Sanyi mellettünk, és kérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzánk? Mondtam, hogy természetesen, jöjjön, beszélgessünk. Leültünk a szökőkút mellé és elkezdtünk beszélgetni. Nem gondoltam volna, hogy immár a nap folyamán második alkalommal is kialakul egy hasonló mély beszélgetés.

Elénk tárta szívét, életét. Elmesélte, hogy még gyermekkorában elhagyta őket az édesapja, de még ezt követően is minden rendben volt az életében, ameddig élt az édesanyja. Anyja halála után minden felborult az életben, amit addig stabilnak tartott. A testvérei nem akarnak találkozni vele. 22 évesen van egy felesége, akit nem tud most eltartani, mert a koronavírus előtt egy konyhán dolgozott, ám a vírus miatt most a dolgozók többségét elküldték a konyháról, munkát keres, és az albérletet sem tudja fizetni.

Nem értettem miért tart méltónak Sanyi, hogy legnagyobb fájdalmait így megosztja velem, de Istentől kértem segítséget, hogy adjon erőt, szavakat a számba, hogy tudjak a fájdalmak enyhítője, bátorító lenni az ő számára. A hosszú beszélgetés egy pontján elmondtam neki Jób történetét, ahol kikérte őt a sátán, és mindenét elvesztette, gyermekeit, vagyonát, egészségét. Még a barátai és a feleségei is ,,elhagyták”, de ő nem tagadta meg Istent, hanem a legmélyebb ponton, a legnagyobb fájdalomban is kitartott, és a végén Isten kétszeresen adta vissza neki mindazt, amije volt. Sanyi csillogó szemmel hallgatta minden mondatomat, láttam rajta, hogy ahogy engem is mélyen megérintettek az ő szavai, ő is nyílt fülekkel hallgatja, amit mondok. Megkérdeztem Tőle, hogy imádkozhatok-e érte, illetve, hogy ő szeretne-e esetleg magában, vagy hangosan imádkozni, azt felelte, hogy szeretne.

És Sanyi imádkozott az Úrhoz, mély, megrendítő szavakkal a nehézségekről, reményéről, terveiről. Én is így imádkoztam érte, hogy Isten feddje fel magát Sanyi előtt és családja előtt, segítse őket a nehézségekben, gyászban, nyomorúságban és adjon nekik megerősödést és reményt.

Az elköszönést követően a hazaúton végig azon gondolkoztam, hogy ha nem koszosan, fáradtan megyünk ki a boltba, akkor valószínűleg oda sem jöttek volna hozzánk az emberek, meg sem mertek volna szólítani bennünket. Amint olyanokká lettünk, mint ők, volt bennük nyitottság, bátorság odajönni, beszélgetést kezdeményezni.

Utána gondolkoztam el azon, hogy Jézus ugyanezt tette, amikor mennyei ruháját levetve a földre jött, emberré lett, mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. A Golgotán pedig magára vette szennyes ruhánkat, a bűn zsoldját, a halált helyettünk szenvedte el a keresztfán azért, hogy mindaz, aki hisz, egyszer majd tündöklő ruhába öltözködve lehessen részese a mennyei honnak, Őt színről színre látva.

Isten útjai kifürkészhetetlenek mind saját, mind mások életét tekintve. Nem tudhatjuk, hogy életünk során milyen helyzetekbe, szituációkba kerülünk, ahol bizonyságot tehetünk a mi győzedelmes hitünkről.

…legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.

(1Pt 3,15-16

Gyenes Zoltán

Facebook kommentek

komment