A kereszténység egyik alapvető üzenete, hogy Isten szeret minket és törődik velünk, ezért jó élni. Ezzel szemben mi magyarok hagyományosan egy szorongó és frusztrált nemzet vagyunk. Egy szorongó, frusztrált ember pedig a világot fenyegetőnek, sötétnek és reménytelennek érzi. Látszik, hogy a két szemlélet között komoly ellentmondás feszül – mi lehet ennek az oka, és milyen hatással lehet ránk és az istenkapcsolatunkra?

Egy traumatizált nemzet

Érdemes elsőkörben a magyar néplélekkel indítani. Közhely, hogy mi magyarok hagyományosan búval bélelt népség vagyunk: szorongunk, és nagyon nehezen tudunk bizalommal állni az élethez. Ennek mélyen húzódó történelmi okai vannak: évszázadok óta Kelet és Nyugat malomkövei között őrlődünk, és bőven kijutott nekünk az ütközőzónákra jellemző viharokból.

Azaz számtalanszor megéltük, hogy a világ instabil, jön a tatár, jön a török, a ruszki, és uralkodik felettünk. Általában nem jószándék által vezérelve. Szintén tény, hogy önállósági törekvéseinket sokszor taposták sárba különféle nagyhatalmak. Egy szenvedélyes nép – mert szerintem mi, magyarok azok vagyunk – nem bírja jól, ha folyamatosan uralkodnak felette, frusztrált lesz, és egy idő után belesüpped a tanult tehetetlenség mocsarába. Ugyanis megpróbáltuk, de nem ment. A Rákóczi-szabadságharc, ‘48 és ‘56 csak három a példák közül. És mi történik, ha azt érezzük, hogy a fejünk tetejére is állhatunk, akkor is átgyalogolnak rajtunk, és nem tudjuk jobbá tenni az életünket? Jön a depresszió, a negatív világkép, a reménytelenség és a szorongás. A sorozatos feldolgozatlan traumák tehát tanult tehetetlenséghez és félelemhez vezetnek, és mi magyarok ebben pácolódunk egy jó pár évszázada.

Hogyan látja a világot egy szorongó, traumatizált ember?

A fent felsorolt dolgokon túl egy szorongó ember nagyon nehezen bízik a világban. Ami keresztények között azt jelenti, hogy nem fog bízni Istenben. Ezt persze könnyű racionalizálni, mivel meg akarunk felelni a többi keresztény elvárásainak. De következzék egy rövid gondolatkísérlet!

Az, hogy valakinek milyen az igazi istenképe, talán a legjobban az ember világképéből derül ki. Képzeld el, hogy szalonspiccesen valaki megkérdezi tőled, hogy mik az érzéseid a világgal és az élettel kapcsolatban. Hogy érzed magad?

A világ egy biztonságos hely, ahol otthon lehetsz, ahol törődnek veled. Ahol este jó érzések mellett süppedhetsz bele az álomba. Ahol, bár a világ tele van sz@arral, a te életed lehet jó, tartalmas és otthonos. És Isten az életed legkomolyabb nehézségeidben is segít, és olyan problémáid, be nem vallott félelmeid is feloldódhatnak, amiket még be sem vallottál magadnak. Szimplán azért, mert ilyen jófej és nagylelkű.

A másik opció, hogy folyton félsz. Hogy amire igazán vágysz, azt sosem kaphatod meg. Hogy a világ csak egyre sötétebb és ijesztőbb lesz, és Isten úgy tűnik, hogy inkább elment golfozni, mintsem vigyázna rá. Vagy rád. Ja, és egy csomó dolog egyszerűen csak nem jár neked. Másoknak talán igen, de neked nem. Szép álmokat.

Én úgy gyanítom, kies hazánkban legtöbbünk érzésvilága inkább az utóbbira hajaz. De akkor hogyan kompatibilis ez a kereszténység tanításaival?

Az öröm és remény vallása

Vessünk egy nagyon gyors pillantást a kereszténység világlátására. Szerintem a kereszténység, ha kicsit lehántjuk róla a történelem során rárakódott negatív kulturális hordalékot, egy mérhetetlenül életigenlő vallás.  Jézus azt mondta, azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. Azaz, hogy jó legyen nekünk. A megváltás alapvető üzenete is a szeretet és a megszabadítás. Ezért is nevezik a keresztény egyházak az Újszövetség legfontosabb szövegeit Evangéliumnak, azaz örömhírnek.

„Örülj, mert az élet jobb, mint gondoltad. Sokkal jobb. Jobb, mint remélni merted. Nem feltétlenül könnyebb és fájdalommentesebb, de tartalmasabb, gazdagabb, örömtelibb. Sokkal szabadabb vagy, és sokkal jobb kártyák vannak a kezedben, mint gondoltad. Szeretve vagy, és nem vagy magadra hagyva a világban. Van értelme az életednek.”

Ez lenne a kereszténység üzenete. Természetesen ez nem teszi semmissé a világban tapasztalható borzalmakat és az ember egyéni szinten megtapasztalt szenvedését, csupán kontextusba helyezi azt. Kereszténynek lenni azt jelentené, hogy az ember annyi jót tapasztal meg, hogy képes hinni benne, hogy az élet drámaiságával együtt is megéri. Hogy minden rossz ellenére annyira jó élni, hogy egy jó deal embernek lenni.

Örömhír vs. nemzetkarakterológia

De képes lehet-e egy traumatizált, pesszimista nemzet befogadni ezt a rendkívül pozitív, életigenlő üzenetet? Cizellálhatnám még a dolgot, de szerintem a válasz egy egyszerű nem. A két dolog üti egymást. Amikor egy társadalom kollektíven elfelejti, hogy élni jó, az életöröm idegen nyelvvé válik, akkor minden ilyesféle üzenet értelmetlen fehér zajjá torzul. Az életigenlés receptorait ugyanis részben a kultúra tudja elültetni bennünk, vagy épp kiirtani belőlünk. Egy borongós nemzetben a felnövekvő generációk nem tanulják meg, hogyan lehet nyitottnak lenni a jóra, szorongásból viszont világklasszisok lesznek. A remény képessége, azaz hogy a szívünk mélyén el merjük hinni, hogy lehet sokkal jobb, mint ahogy mi most egy adott helyzetet/problémát látunk, elveszik. Egyszerűen fel se ötlik bennünk, hogy mi vagyunk beszűkültek. Hanem azt gondoljuk, hogy a világ már csak ilyen, és nagy vonalakban a mi életünk sem lesz sokkal jobb. Mi jellemzi akkor a magyar kereszténységet?

Természetesen itt csupán a szubjektív megéléseim alapján tudok néhány dolgot kiemelni. Azt gondolom, hogy a magyar kereszténységet történelmi traumái miatt jellemzi a büntető, autoriter istenkép dominánssá válása és a kereszténység “árnyékának” felerősödése. Ezen az életigenlés ellenpárját értem: az életöröm elfelejtését, az érzelmek és a szexualitás tagadását, elfojtását, a félelmet a büntető istentől, és egyfajta metafizikai Stockholm-szindrómát. Hogy Isten elvileg jó kéne hogy legyen, tehát élni is jó kéne, hogy legyen, de hát én szarul érzem magam. Viszont Isten esetében nincs hova fellebbezni, ezért inkább nem is merek rá haragudni, nem merek szembesülni a negatív világnézetemből és az élet nehézségeiből származó szenvedés és a papíron jó Isten képe között feszülő ellentmondással. Ezért úgy állok Istenhez, mint egy szigorú, kérlelhetetlen apához, akivel nem lehet vitatkozni, akinek minden mondata végén pont van. Meghunyászkodom, félek, és ezért mérges is vagyok rá és magamra is a gyávaságomért. És ezt a feszültséget a következő generációkra is áttolom, autoritással kompenzálva a szorongásomat és a helyzet  disszonanciáját.

Én katolikus vagyok, ezért a Katolikus Egyházról tudok a legtöbb tapasztalattal számolni. Katolikus általános iskolába járva a tagadhatatlan pozitívumok és értékek mellett belém ivódott egy érzés, hogy a kereszténység és a befeszültség valamilyen módon elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással. Most azt gondolom, hogy ez a befeszültség, illetve a korábban felvillantott tendenciák nem a kereszténység alapvető üzeneteiből következnek, hanem a kereszténység „árnyéka” és a traumatizált magyar néplélek eredőjeként alakultak ki.

Nyilván nem állítom azt, hogy minden katolikusra jellemzőek az előbbiekben felsoroltak. Hála Istennek nem ez a helyzet, van rengeteg egészséges istenképpel rendelkező pap, hitoktató és hívő. Ezzel együtt szerintem sajnos ők vannak kevesebben, mert árral szemben kell, hogy ússzanak.

És merre lehetne az előre? A kereszténység malmai nagyon lassan őrölnek, generációs traumákat és berögződéseket pedig hasonlóan nagy időintervallumban lehet csak feloldani. Amihez szinte mindig stabil, jó körülményeket biztosító társadalom kell. Ami Magyarországon nincs, és nem is nagyon lesz az elkövetkező évszázadban. Szerintem ez realizmus, nem pesszimizmus. Azt gondolom, az egyedüli értelmes válaszreakció az, ha a terhelt magyar kereszténységen belül létrehozzuk az öröm és a remény ellenkultúráját. Az aratnivaló sok, a munkás kevés… De ha nem akarunk a kereszténység torz elfajulásában élni, nincs más lehetőségünk.

Facebook kommentek

komment