Postit!

Rendhagyó módon ez egy anonim interjú, ugyanis alanya egy valamelyest titkos közel-keleti misszión vett részt. Az interjúból kiderül, miért van szükség a titkolózásra, ahogy rengeteg érdekes részlet is a külmissziós tapasztalataival kapcsolatban!

Pár szóban össze tudnád foglalni, hogy honnan jött ez az elhívás? Mit mondhatsz el róla?

Olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy szükség van hosszú távú szolgálókra a globális misszióban, és kevés olyan ember van, aki ilyesmit csinál – nem elég, ha pénzadományt küldünk, emberekre van szükség. Egy mondat nagyon megmaradt bennem: „mi Jézus második eljöveteléről beszélünk, de a világ 40%-a még az elsőről sem hallott.” Addig azt gondoltam, hogy bár vannak olyan eldugott törzsek, akinek a nyelvére a Bibliát még le kell fordítani, de a kereszténység és az üzenetünk alapvetően elérhető. Akkor megtudtam, hogy hát nem…  Ez 2021 decemberében történt. Felajánlottam Istennek, hogy a jelenlegi életemből, amit tudok, beleáldozok ebbe. Aztán 2022 februárjában egyszer imádkoztam, és egy ige és egy korábbi prófécia alapján kértem Istent, hogy használjon az ébredési munkájában. Ezen felül ez az érintetlen területes dolog nagyon a szívemen volt. Aznap este elmentem egy dicsőítő alkalomra, ahol odajött hozzám egy ismeretlen lány, hogy imádkozhat-e értem. Azt mondta nekem, hogy Isten misszióba hív érintetlen területekre, talán muszlimok közé. Onnantól kialakult bennem egy készenlét, hogy oké, hova menjek, hogyan és mennyi ideig. És most 2022 őszén jött egy lehetőség, és úgy éreztem, hogy it’s time.

Ők kerestek meg, vagy te találtad meg ezt a missziós lehetőséget?

Én találtam meg, a Facebookon hirdették különböző szervezetek (ezzel együtt a misszió jelentős része titkos).

Pár mondatban le tudnád írni, hogy mi ennek a programnak a célja (már amennyit lehet erről mondani)?

Az érintetlen terület azt jelenti, hogy a kulturális közeg nem keresztyén, és az evangélium nem elérhető az emberek számára, illetve nem ismernek keresztyéneket. A mi szerepünk ezen rövidtávú missziók során az, hogy az ott működő keresztyének kinyújtott kezei legyünk. Nyilván ők azok, akik hosszú távon kapcsolatokat tudnak építeni, mi pedig abban segítünk, hogy ha lehetséges, összekössük őket a helyiekkel. Illetve ha odamegyünk, akkor abban az időintervallumban eggyel több ember tudja elmondani az evangéliumot és beszélni Jézusról valakinek, akinek lehet, az egész életében ez volt az első és utolsó alkalma erre.

Össze tudnád egy pár szóban foglalni, hogy miért volt rá szükség, hogy inkognitóban legyél, illetve a programról se áruljunk el konkrétumokat?

Akik ott helyben csinálják a missziót, tudják, milyen eljárás, hozzáállás szükséges, és ők ezt kérték tőlünk. Illetve a felkészülés során is azt az elvet követtük, hogy inkább legyünk jóval óvatosabbak, minthogy utólag derüljön ki, hogy valami fontosra nem gondoltunk. (Megjegyzés: az adott országban illegális a térítő tevékenység, erről később is lesz szó).

A gyakorlatban hogy kell ezt elképzelni? Hogyan nézett ki egy hétköznapotok?

Tudni kell erről az országról, hogy a bevándorlók közül a legtöbben muszlimok, a helyi lakosság pedig tulajdonképpen teljes mértékben az. Őket akartuk elérni elsődlegesen, illetve fontos volt még, hogy csak velünk azonos neműekkel kezdeményeztünk. Az én esetemben ez egyértelmű volt, mert a nők hidzsábban, burkában voltak, de a férfiaknak is jellegzetes a ruházkodásuk. Sokszor csak annyival mentünk oda valakihez egy-egy közösségi térben, hogy ezt a kávét most meginnám veled, vagy hogy beszélgessünk, mert érdekel a kultúrájuk. A felkészülésen volt már erről szó, és tényleg nagyon nyitottak voltak. Sokkal könnyebb beszélni velük a lelki vagy hitbéli dolgokról, mert a kultúra és a vallás annyira egybefonódik. Magyarországon nehezebb elképzelni, hogy csak úgy leülök valaki mellé a mekiben, beszélgetésbe elegyedünk, és néhány mondat után felhozom, hogy én amúgy keresztény vagyok, és mi ezt és azt gondoljuk Jézusról…

A muszlimok tudják, hogy mi az, amit a keresztények hisznek, még ha akár csak névleg is követik a vallásukat. Tudják, hogy mik a különbségeink, és ez nagyon jó beszélgetési alap. Alapvetően ez is volt a cél, hogy kezdeményezzünk, és aztán lelki térre terelődjön a beszélgetés, ne pedig órákig arról legyen szó, hogy milyen kajáik vannak… Aztán ha ezzel sikerrel jártunk, akkor lehet az evangéliumról beszélni, azzal együtt, hogy valahogy felhívjuk őket egy döntésre. Hogy úgy vetődjön fel, hogy amúgy el tudnád-e képzelni, hogy valamikor keresztény legyél, vagy hogy mit gondolsz erről… Szóval az volt a cél, hogy ne egy ilyen tömbben adjuk át az információt, hanem párbeszédes formában, de legyen benne egy felhívás, hogy ez amúgy nyitott és elérhető számukra.

A felkészülés során helyeződött hangsúly arra, hogy hogyan adjátok át, hogy nem polkorrekten mondva, miben „jobb” a kereszténység, mint az iszlám, és ezt hogyan lehet nem sértő módon elmagyarázni?

Először is, Jézus ad többet, ő kell, hogy a középpontban álljon. Jézus mindkét vallásban szerepel, így ehhez lehet hozzátenni, hogy mi mit hiszünk róla: hogy Istennel egyenértékű, hogy valóban meghalt és feltámadt. Illetve nagy szerepe van a személyes megéléseknek. 

Még az egyik első beszélgetés során bennem volt, hogy hogyan jövök én ahhoz, hogy azt mondjam, hogy az ő vallásuk nem üdvözít? Jött bennem az a kísértés, hogy ezt az egészet csak kulturális különbségként fogjam fel, mert hát békén is lehetne őket hagyni, mert hát ez is egy jó kis hitrendszer…

Illetve a felkészülés során szó volt az öltözködésről is – én általában megsértődöm, ha úgy érzem, valaki meg akarja mondani, mit vegyek fel, de itt, bár turistaként nem lett volna kötelező a hagyományos öltözködést követni, tiszteletben akartuk tartani a hagyományaikat. Boka meg könyék alá érő, nem feszülős ruhákat vettünk fel, és amúgy ez érdekes gondolatokat indított el bennem a nőiségről, hogy mit mutatok meg, mit rejtek el, és ez hogyan hat vissza rám… Illetve az, hogy ami nyugatról sokszor elnyomásnak tűnik, azt valaki ténylegesen élheti meg úgy, mint védelmet, legyen ez akár a férfi rokonok meg a férj szerepe… 

Az iszlám öt pillére közül az első egy hitvallás, de a többi pedig lényegében egy szokás, vagy rituálé, amit el kell végezni. Azt értettem meg, hogy ez azért lehet vonzó, mert megnyugtató, ha külsőleg látható dolgokban megfelelhetek, de az ember életének a valódi megváltozását, a szíved megújulását nem kívánja meg. 

A kérdéshez visszatérve… igazából maguktól jöttek fel szempontok. Ha valakit meg akarsz nyerni Krisztusnak, akkor meg kell értened, hogy ő miért van abban, amiben van. Ezzel, illetve az öltözködéssel kapcsolatban is feljött az az ige, hogy „zsidónak zsidó, görögnek görög lettem”, most pedig hát arabnak arab… 

Melyik csoport volt a legnyitottabb közülük?

A legjobb beszélgetéseink azokkal voltak, akiknek van kapcsolata Allahhal, és nagyon örültek, amikor mondtuk, hogy érdeklődünk a Korán és az iszlám iránt. Meg azokkal volt könnyebb, akik keresik az igazságot. Akiknél nem volt a hit olyan meghatározó, meg akik csak feleletként így elmondták, hogy milyen az iszlám, de személyesen nem kapcsolódtak hozzá, velük nem tudtunk mélyre menni nagyon, velünk inkább csak ilyen kis eszmecsere volt. 

Mit tapasztaltatok meg a kinti keresztényekből? Mennyi kapcsolatotok volt velük?

A helyi barátainkkal volt kapcsolatunk, a hétvégén meg elmentünk egy ottani gyülekezetbe, ami csak bevándorlókat foglalt magába, hiszen a helyiek között nincsenek keresztények. A helyzetük érdekes: mindenütt vannak kamerák, lehallgatják őket… De ez a mecsetekre is igaz. Voltunk egy mecsetben látogatni, ahol az idegenvezető elmondta, hogy azért van megadva a mecsetekben, hogy miről tanítsanak, meg azért van felvéve, nehogy szélsőséges üzeneteket hirdessen valaki.

A keresztényeket meg gondolom, azért figyelik, hogy nehogy a saját üzenetünk hirdetése radikális legyen, de lehetnek gyülekezetek. Szóval, ha keresztény vagy, akkor mehetsz gyülekezetbe és tartozhatsz közösséghez, de a kifele fordulást nem engedik.… Kicsit hasonló lehet, mint ahogy itthon a szocializmus „puhább” évtizedeit elképzelem.

Nem volt ez ijesztő számodra?

Amikor például találkoztunk a helyi barátainkkal, szó volt a biztonsági kérdésekről (például használtunk kódnyelvet néhány szóra). Akkor így ránk terhelődött, hogy lehet, túl sokat beszéltünk erről az indulás előtt, mert messziről nem érzed ezt annyira komolynak, de bele se gondolsz, hogy esetleg lehallgathatnak-e a telefonodon, vagy sem… De például a közösségi média-appokat meg a Google-t letöröltük a telefonunkról, csak egy ilyen titkosított üzenetküldő alkalmazást használtunk. Szóval igen, volt ennek egy hangulata, ami kicsit félelmetes irányokba el tud vinni, de úgy is fel lehet fogni, mint valami titkos ügynök bulit. Azon is elgondolkoztam, hogy ezt tudnám-e hosszú távon csinálni, mert nagyon magányosnak tűnik. Még az ottani barátaidnak, akiket ott ismersz meg, sem mondhatod el, hogy mit csinálsz valójában, az otthoni barátaid meg távol vannak… Szóval mintha egy beépített ügynök lennél, amit fel lehet fogni játéknak, de van egy ilyen komoly része is, de nem volt azért vészesen megterhelő. Volt egy sajátos hangulata ennek az útnak, az biztos.

Személyesebb vizekre átevezve mit mondanál, mit kaptál ettől a kint töltött időtől?

Sok mindent. Az egyik legfontosabb talán az, hogy én Magyarországon sosem csináltam még ilyet. Utcai evangelizációba se mentem, volt, hogy már majdnem rávettem magam, de végül sosem… Szóval ilyen kezdeményezős dologban még nem volt részem. Erre viszont valahogy Isten felkészített. Magáról a misszióról pedig néhányunknak talán kicsit filmbeli, romantikus elképzelései voltak, főleg, mivel külföldön, a Közel-Keleten voltunk. 

De néha a misszió úgy néz ki, hogy kiderül, potyára mentetek el egy helyre taxival jó messze, és közben le is húztak titeket. A napotok pedig elment. Vagy a huszadik kört rovod, és nincs senki, aki leszólíthatónak tűnik… De olyan is volt, akinek felragyogott az arca, amikor a feltámadásról beszéltünk, és nem illedelmességből. Ez egy hit-dolog is, hinnem kell, hogy tényleg az evangéliumban van csak üdvösség, és csak az menekül meg, aki Jézus nevét segítségül hívja, mert nincs más út… Mert különben minek mentem oda? Minden nap kicsit kihívás volt, hogy miért is csinálom ezt.

Az emberhalászat kifejezést is kicsit jobban megértettem. Eddig csak azt gondoltam, hogy nahát, milyen frappáns volt ez a Jézus, mikor erről beszélt. A horgászatról több fogalmam van mondjuk, de az is ilyen, hogy időnként órákig nem történik semmi, aztán egyszer csak úgy tűnik, talán kapás lesz! És akkor odamentek valakihez, aztán lesz egy full kínos beszélgetés, amely során nem értitek egymást, vagy épp nem ér rá az illető, vagy mogorva… Vagy csak úgy elmegy, és ennyi volt. De olyan is van, hogy órákig fárasztjátok egymást, és aztán a hal leakad a horogról, vagy kiderül, hogy túl kicsi… Alázatra int az, hogy mennyi időt, erőforrást és türelmet igényel ez az egész, úgy, hogy a látható eredményei elhanyagolhatóak. 

Azt is át kellett gondolnom, hogy az, hogy mennyi ember szervezői munkája, támogatása kellett, hogy emberek pénzt szántak erre, hogy mi elmehessünk, és ez mekkora felelősséget rakott ránk. Meg hogy mennyi erőfeszítést beleteszünk ebbe, és az számít nagy dolognak, ha volt egy jó beszélgetésed egy nap. De ha hiszem azt, hogy Jézus végigcsinálta volna mindazt, amit végigcsinált, akkor is, ha csak én vagyok ezen a világon, ez egyfajta erőforrás ahhoz, hogy ne gondoljam, hogy hiábavaló lenne ez a sok minden, ha csak egyvalakit is sikerül megnyernünk neki.

És így utólag hogy érzed, miben volt nagyon más, mint amire számítottál? Mennyire sejtetted például ezt a „halászatot”?

Többünknek is voltak romantikus elképzeléseink. Motiváló erő volt, hogy lássuk a Szentlélek munkáját, nemcsak erre a konkrét útra nézve, hanem általánosságban is. Az volt bennem, hogy eddig azért nem tapasztaltam olyan dolgokat, mint amik le vannak írva az ApCselben, mert nem vagyok annyira rászorulva – nem csinálok olyasmit, amihez a Szentlélek munkájára ennyire szükség lenne. Bennem, bennünk volt, hogy legyenek gyógyulások meg ilyen nagy dolgok – akik meg tapasztaltabbak voltak, mondták, hogy nem valószínű, hogy valaki a szemünk láttára meg fog térni. De ezt egy ilyen gyermeki dolognak meghagyom magamban, hogy egyszer ilyen dolgokba keveredjek az Úrral…

De elégnek kell lennie annak, hogy elmentem oda, és hogy voltak beszélgetéseim. Pár dolgot azért nem mondhatok el, mert a konkrét helyre vonatkozna, de meglepetés volt például, hogy még mielőtt elkezdtünk volna szolgálni (volt egy nap, amikor nem mentünk terepre, csak így körbenéztünk), volt egy olyan élményem, hogy Isten a tenyerén hordoz (egy nagyon különleges helyen úszhattam). Eszembe jutott, hogy amikor Jézus bemerítkezett, és Isten mondta, hogy ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm, ez úgy lett kimondva, hogy Ő még ,,nem csinált semmit”. És hiszem, hogy ez Jézusban rám is vonatkozik. Ez megerősített abban, hogy van tétje az utunknak, de hogy a Jézussal való kapcsolat, a Benne való örömünk a lényeg. A felkészülés alatt idéztük fel, hogy amikor a 72 tanítvány visszatért a kiküldetésből, és lelkendezve meséltek a sikereikről, akkor Jézus azt mondta nekik, annak örüljenek, hogy a nevük fel van írva az élet könyvében. Jó volt ehhez újra és újra visszatérni.

Persze nem volt mindegy, hogy mi történik, de ezért nem volt annyira elbizonytalanító, amikor egy nap éppen egy komoly beszélgetés sem sikerült. Nekem úgy tűnik, hogy ez egy ilyen műfaj. A növekedést Isten adja, nem ugyanaz az ember ültet, öntöz és arat… Erre is muszáj volt ráállni. A hitemet abszolút megmozgatta. Kicsit így rákaptam az ízére, az is megfordult bennem, hogy ezt így hosszú távon csináljam, meg megértettem azt is, hogy emberekkel alapvetően hosszú távú, elkötelezett kapcsolatokban tudnak történni dolgok.

Ez alatt azt érted, hogy megtérések akkor történnek, ha valakinek a személyes környezetében van keresztény?

Igen, ezt mondták a barátaink is. Volt valami statisztikájuk is, hogy egy muszlimnak átlagban 2-5 év, mire megtér, és ez is változást hozott bennem. Az egyik motiváló dolog a sok közül az volt, hogy amikor elegem van a világból, ami körülvesz, és várom, hogy Jézus visszajöjjön, akkor az van bennem, hogy ha az Ő visszatéréséhez az kell, hogy hirdessem a nevét, akkor én megyek, és hirdetem a nevét. De emellett, hogy szeretném, hogy visszajöjjön, az is megfogalmazódott, hogy még ne jöjjön, mert még annyira sokan nem hallottak róla… Ennek a feszültségében élni izgalmas lehet! A vége felé lett bennem egyfajta gyász is, feljöttek az itthoni életemmel kapcsolatos gondolatok, küzdelmek, problémák, ahol kijött, hogy milyen jó volt egy olyan hét, amikor csak az Isten országával voltunk elfoglalva, nem pedig a saját hülyeségeinkkel.

Amikor az elhívás már megvolt, de a konkrét lehetőség még nem körvonalazódott, nagyon sokszor az a kínzó érzés fogott el, hogy amivel foglalkozom, amivel a napjaimat töltöm, az nem értelmes. Oké, egyetemre járok, önkénteskedem, pénzt keresek, de hogy annyira érzem, hogy sokkal több van ebben… Egy hétig nyilván könnyebb ezt kivitelezni, de nagyon jó volt, hogy az Isten országának építése volt az, ami meghatározta a napjainkat.

Záró kérdésként kanyarodjunk el kicsit a Mekdsz meg az egyetemi misszió felé – változott valami benned ezzel kapcsolatban? Lelkesebbnek érzed magad, hogy ebben mondjuk aktívabb legyél? Vagy inkább ez a külmisszió az, ami jobban foglalkoztat?

Vannak különböző missziós területek, nálam most ez kapott fontosságot. Ugyanakkor érdekes kérdés, hogy miért kell nekem a Közel-Keletig elmenni, hogy evangelizáljak… Ez egy kérdőjel, de a hatására kezdtem el talán egy kicsit bátrabb lenni, hogy lecsapjam az élet által dobott labdákat a szaktársaimmal, még akkor is, ha itthon más a kultúra, egész más ellenvetései lesznek egy itteni embernek… Baptista családban felnőve nagyon sokáig a missziós parancs egy teher volt, hogy evangelizálni kell. Lehet, hogy ezt most kezdem belakni, és ebben engem a „minden népet” és az „elmenni a Föld határáig” rész fogott meg.

Még a váratlan élmények közé tartozik, hogy azt hittem, az első beszélgetés után, ha átestem a tűzkeresztségen, már könnyebb lesz. De egyáltalán nem ezt éreztem, inkább azt, hogy elfáradtam, és most már csinálja más. Az egyik hivatásos csapattag mondta, hogy utál kezdeményezni, de ezt csinálja tizensok éve, és ez inspirált, hogy akkor ez lehet egy valid élettörténet. Ezt a bátorságot, meg azt a határtágítást, amit Isten most elvégzett, azt igyekszem az itteni életben is fenntartani. Kicsit el is várom magamtól. Nem akarom, hogy az legyen a sírkövemre írva, hogy ez meg az, élt ennyi meg ennyi évet, elment egyszer egy külmissziós útra, majd hátradőlt, mint aki jól végezte dolgát.

Facebook kommentek

komment