Postit!

Diákkör, tökjó közösség, táborok, vagy akár ezek összefonódása – kinek miről híres a MEKDSz. Ármin arról ír, hogyan változott „csak mi vagyunk, egynéhányan”-szemlélete a MEKDSz-t összetartó nagy családnak tekintő elképzeléssé. „In a relationship with MEKDSz” – olvassátok szeretettel a Postit! blog 100. bejegyzését!

Szinte pontosan öt éve vagyok MEKDSZ-es. De ez rögtön magyarázkodásra szorul, mert legalább három évig gyakorlatilag csak Fügés voltam. Hiszen hogyan érezzem tagnak magam egy olyan szervezetben, amit nem tapasztalok meg, nem megfogható, mert nem kell megtapasztalnom, érintkeznem vele, mert a diákkör burokként körbevesz, és ellát mindennel…

Persze én sem kicsit vagyok ebben ludas, visszatekintve simán rám lehet fogni, hogy szándékosan kerültem a kapcsolatot, nem jártam téli táborokba, a Folytköv, Egykérdés csak távoli, felülről jövő kényszerűségnek látszottak számomra, a Vagyok-füzet pedig csak a (közel)múlt egy talán jó ötlete, amit én már nem éreztem magaménak. De erre a leírásra tényleg úgy tekintsetek, mint egy nem túl aktív MEKDSz-es elrettentő példájára! Mert ehhez még hozzájött az is, hogy a diákkörömbe sem jártam rendszeresen, néha csak minden második-harmadik alkalomra, néha egész félévet hagytam ki.

2014. beVezető hétvége – a fordulat

Mikor nagyjából végezni kezdtem a sulival, akkor éreztem, hogy több dologban is részt szeretnék venni, mint hogy csak eljárjak a diákkörbe… 2014-ben voltam először téli táborban, de ez talán csak előkészítette az igazi változást. A fordulatot ugyanis az utána levő tavaszi BeVezető hétvége hozta meg – itt kezdtem átlátni, mit jelent igazából az, hogy „Mi vagyunk a MEKDSZ!” Ha hallottam is ezt így azelőtt, akkor is úgy emlékszem, mintha akkor hallottam volna először, és igazán csak most, pár hete ismertem fel, hogy ennek az érzésnek a hiánya akadályozott meg éveken keresztül valamiben, amiről akkor még azt sem tudtam, hogy „meg vagyok akadályozva” benne.

Az ezt követő nyáron kezdett egyre jobban kirajzolódni bennem ez a „Mi vagyunk…”-érzés, például az irodai könyvtár rendezése közben… Tehát ami késik, nem múlik: diákságom végére csak sikerült eljutnom oda, hogy tényleg a Diákszövetség tagjának érezzem magam : ) Hála Istennek!

Facebook kommentek

komment