Postit!

Jaj, ne, már megint! Elaludtam… Pedig olyan régóta egyeztetjük már ezt a találkozót Sárával! Hjajj. Gyors átgondolás, hogy mi az ildomosabb – ha azonnal írok (újabb kétpercnyi veszteség), vagy ha mondjuk negyedórányi távolságból jelzem, hogy ezerbocs. Rájövök, hogy így is, úgy is gáz, úgyhogy az időtakarékosság mellett döntök, és végül magamra kapva valamit futok a buszhoz-villamoshoz, ahol a könyöklőn is alig bírom a fejemet megtartani. Jól fog jönni a napindító a Cafe El Mondóban.

Csörömp, megáll, Wesselényi utca. A sínektől már csak pár lépés a 35. szám. Nem győzöm magam exkuzálni barátosném előtt, majd nyomban odafordulok a jóvágású baristához:

– Heló, totál zombi vagyok, valami nagyon erőset szeretnék.

Erre ő a kezét nyújtja:

– Heló, Erős Gábriel vagyok.

Nem, nem tévesztettétek el a weboldalt, ez nem a Júlia/Romana női magazinok online változata, történetünk nem lila köddel és gyomorforgató pillangócskákkal folytatódik, hanem azzal a bamba meglepődéssel, amit ez a rendelésre adott reakció kiváltott belőlem. De hiszen találkoztunk a téli táborban! Túl sok idő nem telt el azóta, esetleg a hajam nőtt pár centit… Végül is, lehet, hogy ettől más a Cafe El Mondo. Itt a betérő vendégnek először bemutatkozik a pultos, aztán bonyolódik a kiszolgálás művészetébe. Micsoda ötlet! Micsoda személyesség!

– Én meg Rab Fanni, de, azt hiszem, már láttuk egymást.

Mentségemül szolgáljon, hogy tényleg nagyon keveset aludtam az eset előtt, és nem túloztam, amikor valami „nagyon erőset” kértem. Élét vesztette a poén az aktuál tompaságomon. Aztán megérkezett az ajánlat:

– Mit szólnál egy flat white-hoz? Dupla ristretto alapú, világos pörkölésű kávé, rendesen felébreszt, de golyózni azért nem fognak tőle a szemeid.

Elfogadom. Közben Sárával felsétálunk az illatos falépcsőkön, helyet foglalunk a kivirágzott asztalok egyikénél, és mire felocsúdok a minimál, ugyanakkor az álmosság miatt ólmosnak megélt testmozgás erőfeszítéseiből, már előttem is van az Ausztráliából származó, vékony tejhabbal készített tejeskávé. Nem hiszek a szememnek.

Gyerekek, ha tudnátok… A próféta szólt Gábrielből. Elég volt két korty, és a barátnőmben már kezdett élni az a benyomás, hogy egy egészséges emberi lény, nem pedig egy mormota és nem is egy buzgó mócsing ül vele szemben. Nekem pedig olyan érzésem támadt, mint aki valójában ott ébredt az El Mondóban, bár fogalma sincs arról, hogyan került oda, és, őszintén szólva, nem is igazán érdekli, mert előtte a kávéja, ami kívülről szép, belülről még karakteresebb, orrában elegyedik az előtte pihenő minivirágcsokor és az itala illata, és a dolgok ezen szerencsés együttállása valahogy minden gondját-baját homályba burkolja, ugyanakkor ezzel egy időben furcsamód képessé teszi arra is, hogy a Wesselényi utca sűrű, színes forgatagán túl az életére is jobban rálásson.

Mi mindenre képes egy flat white! Hát még az emberi törekvés és az isteni gondoskodás. Ez is egy szerencsés együttállás. Így lett a MEKDSZ-es utazó kávézóból, egy páratlan Facebook-csoportból, a Diákszövetség újságjából és blogjából, valamint Csákai Isti és Géczi Andi várakozásából és elszántságából egy immár állandó lakcímmel rendelkező Cafe El Mondo, amit ma, most, a kávégőzzel egyetemben az Örökkévaló aromás jelenléte tölt be. Élvezzétek!

És ha már ausztrál kávé, hallgassatok egy kis aussie indie folkot, amit én is tettem e cikk írása közben, valamint nézzétek meg a TVShoeShine kisfilmjét, ami a kávézó megnyitóján készült.

Facebook kommentek

komment