Postit!

A MEKDSZ mi vagyunk.

Drogos a drogoshoz,…

0

…no, meg a manipuláláshoz ért!

Marina Abramović Ritmus 0. performanszában kitette magát annak, hogy 6 órán keresztül szabad kezet adott önmaga felett. Ez a találkozás után azt mondta:

 „Azt tanultam ebből a kísérletből, ha a közönség kezébe adod a döntést, megölhetnek.”

Ő egy művész, neki elfogadjuk, hogy őrültségeket csináljon. De egy civiltől is várhatunk, ilyen kockázat vállalást?

A Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon munkatársai beleálltak ebbe a meghökkentő és letaglózó találkozásba. Kölcsönözhető, élő könyvekként helyezkedtek el a terembe, a más-más életeket hordozó arcok. Az olvasóközönség, pedig egészen közelről szemlélődhetett.

-Kérdezzetek, mi őszintén válaszolunk minden kérdésre!

Hangzott a bátorítás, ami még nem sejtette számomra, hogy ez igazán mit is takar.

-Érezted magadról, hogy reménytelennek látnak?

– Az nem kifejezés! Engem élve eltemettek, és ezt láttam az emberek szeméből. Nem volt kérdés. De nem is érdekelt. Nekem akkor jó volt ez így.

Közben mindenki elmondta sorsának tragédiáját. Hozzá lehetett volna szokni. Elvált szülők, vágyakozás valami után, ami erőt ad, hatalmat… közben valami belül elveszik. Oda a kontroll, meg az egész személyiségedet kificamodik, megy el az élet, te meg egyre lejjebb kerülsz a lejtőn.

-Kevés energiával akartam nagyot meríteni az életből. Apámon is ezt láttam. Bűnözőként élt, így a világa hamar az enyémmé is lett. És kurva jó volt az elején! Pénz, nők, hatalom, drog. 19 évig ebben éltem.

Az elejét értem én is. Nem távoli. Nagyon nem! Én is igyekszem energiatakarékosan előbbre jutni…

-Aztán érdekes volt ebből, a kifelé ívelés. Spontán és radikális. Ahova jártam tűcserére, az egyik mentor azt mondta nekem, hogy lehetnék én is mentor. Először azt hittem hülye, ekkor már rég csöves voltam. De látta rajtam, hogy van bennem élet. Kimentem az utcára és sorra vettem. Szeretnék egy feleséget meg gyereket, és jó volna, ha büszkék lehetnének rám…meg tök jó lenne másokon segíteni. Elszívtam a napi adagom. És jelentkeztem a rehabra!

Találni egy célt, amire lehet építeni…

-Milyen az önbecsülésed? Hogyan tekintesz önmagadra? – tettem fel a pofátlan kérdésem, azzal az irgalommal, hogy erre nem muszáj felelnie a srácnak, aki csak féléve jött ki a rehabról, és elmesélte, hogy miután hazament elbukott a nagy reményeivel.

-Mindig is nagyobb volt az egóm a kelleténél. A nevemet félte az alvilág, mert súlya volt. Számítottam. Most nehéz, mert meg kell találnom a normál életben a hangomat. Ezúttal hagyományos módokon. Ez neked is nehéz, nem? (de!!) Ez idő, és én tényleg a nulláról kezdem. De tudom magamon, hogy feltudok kapaszkodni, mert ezek a folyamatok már működtek bennem…most „csak” a jó mederben kell ezeket tartanom.

Erőtlenséggel dicsekedni, mások előtt levetkőzni, és úgy maradni, hogy lássanak. Szégyenkezés nélkül, szabadon. Merthogy az Isten a valóba nyúl bele, és teszi az erőtlent erőssé…

Nyúl Sára

Facebook kommentek

komment

So, what do you think ?